Százas, a sztár…

Megjelent De Agostini új sorozata, Régi idők legendás autói címmel. Ezúttal a keleti blokk egyik legszerencsétlenebb sztárjára a Škoda S-100-ra emlékezünk…

Ebben a kocsiban elméletileg semmi sem volt rendben! A motor a gépkocsi hátuljába került, és a helyén egy hatalmas csomagtartó volt. Bár C szegmens egyik modelljéről beszélünk, a meghajtást a hátsó tengelyre továbbították. Ebből adódóan az autó farnehéz volt, ami a sofőrök rémálmának egyike. Ha a vezető túl nagy sebességgel támadta meg a kanyart, egyszerűen és véletlenszerűen lesodródott az útról. Elég volt egy kis homok vagy nedves felület, és a „százas” már a legkisebb kanyarban is irányíthatatlanná vált.

A zseniális vezetők egyszerű és leleményes módot találtak arra, hogy az autó elölről is terhelt legyen. Nehéz járólapokat tettek az üres csomagtartó aljára. Ez nagyban kiegyensúlyozta az autót, és javította vezethetőségét. Egy ilyen kezelés után az autó lényegesen jobban nézett ki, mint az eredeti, mert az orrésze nem ágaskodott. A járólapokat csak akkor távolították el, ha más, ugyanolyan nehéz csomagot szállítottak a csomagtartóban, ami gyakran előfordult, ugyanis az S-100-as nagy csomagtartóval büszkélkedett, 370 liternyi raktér várta a vakációra indulókat.

Az S-100-as testvére a Škoda 1000MB volt – amit 1964 től, öt éven át gyártottak. Nem volt olyan funkcionális, mint a német modellek, messze volt az olaszországi érdekes projektektől, de a keleti blokkban nagyon sikeresnek bizonyult. Mielőtt 1969-ben bemutatták volna, két héttel a premier előtt tűz keletkezett a vvasinyi gyárban. Szerencsére a lángok nem terjedtek át az összeszerelő üzemre, a műszaki létesítményekben megállt. Az üzemet újjáépítették és folytatódott a termelés…

Az S-100-nak voltak más hibái is, ezzel együtt mégis népszerű volt. A modellben lévő hűtés a motortérbe került. Honnan kapott friss levegőt? A levegő áramlásáért egy szimbolikus rács volt felelős az autó hátsó részében, csakhogy a leeresztett ablakok miatt, a huzat rendre elindította a ventilátort. Ez a szörnyű, befejezetlen rendszer a nyári időszakban szinte mindig megállította a gépkocsit. A probléma szerencsére házilag is orvosolható volt, mert kánikulában a termosztátot egyszerűen leszerelték! Arról nem is beszélve, hogy a „százas” nem szerette a hosszú leállást. Néhány nap pihenő után,  az autó beindításához speciális szivattyúval mechanikusan kellett az üzemanyagot a motorba pumpálni.

A csehszlovák gépkocsi ipar azonban arra gondolt, hogy kompenzálja a Škoda 100-as vásárlóit a kisebb hiányosságokért, mégpedig kényelemmel. A modell gazdagabb vezérléssel büszkélkedhetett, mint a 1000 MB, plusz egy megvilágított tároló rekesszel a műszerfalon, valamint hatalmas hamutartóval. A hátsó ajtókon gyerekzár volt, a műszerfal széleit pedig puha anyaggal vonták be. A kis korrekciók után az S-100-as  tökéletesre vizsgázott családi autóként. Méghozzá annyira, hogy ez lett az első olyan autó Csehszlovákiában, amelynek gyártása meghaladta az egymillió darabot!

A Škoda 100 nem maradhatott ki a De Agostini kiadvány gyűjteményéből. A kocsi modellje már a gyűjtemény második füzetében ott volt, méghozzá a klasszikus sárga színben. Annak ellenére, hogy sok hiányossága volt, a Škoda 100-as meghódította a vezetők szívét. Ez a közkedvelt modell a mai napig előfordul a magyar utakon is. Ez egy olyan kocsi, melyet a gyűjtők lelkesen újítanak fel.

Kisebb „gyerekbetegségeivel” megtestesíti a Škoda varázst…

Marta Suchanska